Post by Pairiszadész on Apr 6, 2009 5:16:43 GMT -5
Maximinus Thrax (235-238)
Fiatalon a légió katonája lett, ahol nagy erejével és hatalmas termetével hamarosan kitűnt társai közül. A közlegényi sorból gyorsan kiemelkedett, tiszti rangot kapott, centurio lett és 232-ben már az Egyiptomban állomásozó egyik légió parancsnokává nevezték ki, majd Mezopotámia visszafoglalása után a provincia helytartója lett. Septimius Severus uralkodása alatt tagja lett a lovagrendnek, de polgári hivatalt soha nem viselt. 235-ben megbízták a főleg pannóniai újoncokból álló haderő vezetésével, amikor Alexander Severus a Rajna mentén vonta össze csapatait a germánok ellen hadjárat megindítása céljából. A haderő elégedetlensége odáig fajult, hogy megölték a császárt és Julia Mamaeát.
A fellázadt csapatok 235 márciusában Maximinusra ruházták a császári hatalmat, mert katonai érdemeit elismerve megbíztak benne és hadvezetési képességét méltányolták elődje katonai tehetetlenségével szemben. A szenátus eleinte vonakodott, mert előzetesen nem kérték ki véleményüket és rangon alulinak tartották, de végül megerősítették császárrá választását. Közvetlen hatalomra jutásakor két lázongással kellett leszámolnia. Amíg a Rajnán túl tartózkodott, a tisztek egy csoportja le akarta bontatni a ponton hidat, hogy Maximinus ne tudjon visszatérni a folyón átkelve és egy Magnus nevű szenátort akartak trónra emelni. A megbuktatási terv kiszivárgott és a császár a résztvevőket kivégeztette. Közel azonos időben az Alexander Severus mellett hű maradt a haderő fontos részét képező íjász csapatok a volt császár egyik barátját Quartinust emelték trónra, de a csapatok vezetője Macedo saját életének mentése érdekében a friss jelöltet megölette, de ezzel sem nyert kegyelmet, a császár őt is kivégeztette.
A haderőn belüli lázongásokat gyorsan leverve Maximinus megszilárdította hatalmát, de gyanakvóvá és bizalmatlanná vált. Eltávolította a hadseregből a szenátori származású tiszteket és helyükre hivatásos, alatta korábban szolgálatot teljesítő és frissen előléptetett katonákat nevezett ki. A császár legfontosabb feladatának a germánok elleni hadviselést tartotta. A Rájnán átkelve mélyen benyomult Germániába, kirabolta az országot, a falvakat felgyújtatta, a lakosok az erdőkbe és mocsarakba kerestek seregei elől menedéket. Baden és Észak-Württemberg határán jelentős csatára került sor ahol a császár személyes példamutatásával állt helyt. A római veszteségek jelentősek voltak, de a germánok döntő vereséget szenvedtek és a béke a határmenti vidéken helyreállt. A császár elfogadta a szenátus által adományozott Germanicus Maximus címet, fiát pedig Caesárrá neveztette ki és Princeps Iuventutis címmel ruháztatta fel. Ezzel egyidőben a saját és elhunyt, de istenné avatott felesége Caecilia Paulina nevében pénz bocsátott ki.
Maximinus pénze
A rajnai határok megerősítését tervezte, de azt a dunai törzsek támadásai miatt kialakult veszélyeztetettség miatt nem tudta megvalósítani. 235-236 telét a katonailag nagy jelentőségű Sirmium-ban töltötte, ahonnan az ellenséges törzsek ellen indított sikeres hadjáratot. Ezért a győzelem sorozatért a szenátus a Sarmaticus Maximus és a Dacicus Maximus kitüntető címet adományozta számára. Főhadiszállásán (Sirmiumban) tartózkodott még 238 tavaszán is, amikor hírt kapott az Africa provincia helytartójának az idősebb, de hasonló nevű fiának támogatását élvező Gordianus Africanus felkeléséről.
A császár a lázadás hírére Itália gyors lerohanását határozta el, de már elérve Emonavárosát, azt kiürítve találta, a készleteket már elszállították vagy megsemmisítették, pedig katonái zendülésre és annak leverésével együtt járó zsákmányolásra számítottak. Tovább haladtak és Aquileia előtt erős ellenállásba ütköztek. A megáradt Sontius (Isonzó) folyón pontonhidat létesítettek, de a császár seregei nem tudták elfoglalni a várost. A vereséget tetézte, hogy az élelmiszer készletek kimerültek, a tisztek nagy szigorúsággal bántak a katonákkal. A fegyelem a hadseregben rendkívüli módon meglazult, a császári csapatokban jelentős lezüllés vált általánossá. A szenátus kihasználva a Maximinus Rómától való távollétét, támogatta a lázadást és ez a birodalom nagyobbik részén is általános volt. A lázadókat a császárhoz hűséges Capellianus Numidia provincia helytartója három hét alatt megsemmisítette, az ifjabb Gordianust egy csata során megölték, míg a lázadás vezetője az idősebb Gordianus öngyilkos lett. A szenátus saját rendjéből Balbanus és Pupienus személyében két új császárt nevezett ki, Maximinus ellen fordulva. A császári seregben a hangulat tovább romlott, különösen azoknak a légióknak a katonái elégedetlenkedtek, akiknek családjuk és földjeik ellenséges területen voltak. 238. május 10-én az ebéd utáni pihenőjüket töltő császárra és fiára támadtak és meggyilkolták őket. A megölt Maximinus és fia fejét a szenátushoz, Rómába küldték.
Fiatalon a légió katonája lett, ahol nagy erejével és hatalmas termetével hamarosan kitűnt társai közül. A közlegényi sorból gyorsan kiemelkedett, tiszti rangot kapott, centurio lett és 232-ben már az Egyiptomban állomásozó egyik légió parancsnokává nevezték ki, majd Mezopotámia visszafoglalása után a provincia helytartója lett. Septimius Severus uralkodása alatt tagja lett a lovagrendnek, de polgári hivatalt soha nem viselt. 235-ben megbízták a főleg pannóniai újoncokból álló haderő vezetésével, amikor Alexander Severus a Rajna mentén vonta össze csapatait a germánok ellen hadjárat megindítása céljából. A haderő elégedetlensége odáig fajult, hogy megölték a császárt és Julia Mamaeát.
A fellázadt csapatok 235 márciusában Maximinusra ruházták a császári hatalmat, mert katonai érdemeit elismerve megbíztak benne és hadvezetési képességét méltányolták elődje katonai tehetetlenségével szemben. A szenátus eleinte vonakodott, mert előzetesen nem kérték ki véleményüket és rangon alulinak tartották, de végül megerősítették császárrá választását. Közvetlen hatalomra jutásakor két lázongással kellett leszámolnia. Amíg a Rajnán túl tartózkodott, a tisztek egy csoportja le akarta bontatni a ponton hidat, hogy Maximinus ne tudjon visszatérni a folyón átkelve és egy Magnus nevű szenátort akartak trónra emelni. A megbuktatási terv kiszivárgott és a császár a résztvevőket kivégeztette. Közel azonos időben az Alexander Severus mellett hű maradt a haderő fontos részét képező íjász csapatok a volt császár egyik barátját Quartinust emelték trónra, de a csapatok vezetője Macedo saját életének mentése érdekében a friss jelöltet megölette, de ezzel sem nyert kegyelmet, a császár őt is kivégeztette.
A haderőn belüli lázongásokat gyorsan leverve Maximinus megszilárdította hatalmát, de gyanakvóvá és bizalmatlanná vált. Eltávolította a hadseregből a szenátori származású tiszteket és helyükre hivatásos, alatta korábban szolgálatot teljesítő és frissen előléptetett katonákat nevezett ki. A császár legfontosabb feladatának a germánok elleni hadviselést tartotta. A Rájnán átkelve mélyen benyomult Germániába, kirabolta az országot, a falvakat felgyújtatta, a lakosok az erdőkbe és mocsarakba kerestek seregei elől menedéket. Baden és Észak-Württemberg határán jelentős csatára került sor ahol a császár személyes példamutatásával állt helyt. A római veszteségek jelentősek voltak, de a germánok döntő vereséget szenvedtek és a béke a határmenti vidéken helyreállt. A császár elfogadta a szenátus által adományozott Germanicus Maximus címet, fiát pedig Caesárrá neveztette ki és Princeps Iuventutis címmel ruháztatta fel. Ezzel egyidőben a saját és elhunyt, de istenné avatott felesége Caecilia Paulina nevében pénz bocsátott ki.
Maximinus pénze
A rajnai határok megerősítését tervezte, de azt a dunai törzsek támadásai miatt kialakult veszélyeztetettség miatt nem tudta megvalósítani. 235-236 telét a katonailag nagy jelentőségű Sirmium-ban töltötte, ahonnan az ellenséges törzsek ellen indított sikeres hadjáratot. Ezért a győzelem sorozatért a szenátus a Sarmaticus Maximus és a Dacicus Maximus kitüntető címet adományozta számára. Főhadiszállásán (Sirmiumban) tartózkodott még 238 tavaszán is, amikor hírt kapott az Africa provincia helytartójának az idősebb, de hasonló nevű fiának támogatását élvező Gordianus Africanus felkeléséről.
A császár a lázadás hírére Itália gyors lerohanását határozta el, de már elérve Emonavárosát, azt kiürítve találta, a készleteket már elszállították vagy megsemmisítették, pedig katonái zendülésre és annak leverésével együtt járó zsákmányolásra számítottak. Tovább haladtak és Aquileia előtt erős ellenállásba ütköztek. A megáradt Sontius (Isonzó) folyón pontonhidat létesítettek, de a császár seregei nem tudták elfoglalni a várost. A vereséget tetézte, hogy az élelmiszer készletek kimerültek, a tisztek nagy szigorúsággal bántak a katonákkal. A fegyelem a hadseregben rendkívüli módon meglazult, a császári csapatokban jelentős lezüllés vált általánossá. A szenátus kihasználva a Maximinus Rómától való távollétét, támogatta a lázadást és ez a birodalom nagyobbik részén is általános volt. A lázadókat a császárhoz hűséges Capellianus Numidia provincia helytartója három hét alatt megsemmisítette, az ifjabb Gordianust egy csata során megölték, míg a lázadás vezetője az idősebb Gordianus öngyilkos lett. A szenátus saját rendjéből Balbanus és Pupienus személyében két új császárt nevezett ki, Maximinus ellen fordulva. A császári seregben a hangulat tovább romlott, különösen azoknak a légióknak a katonái elégedetlenkedtek, akiknek családjuk és földjeik ellenséges területen voltak. 238. május 10-én az ebéd utáni pihenőjüket töltő császárra és fiára támadtak és meggyilkolták őket. A megölt Maximinus és fia fejét a szenátushoz, Rómába küldték.